A ,,megye-kettő”, C-csoportjának idei bajnokát az előző héten a Sportszelet hasábjain már megünnepeltük, itt az idő, hogy ezúttal az osztály gólkirályát magasztaljuk egy kicsit. A Vasad örökifjú támadója, Füle Balázs (képünkön) 27 góllal zárt, így joggal érdemelte ki az ,,aranycipőt”. A csatárral készült beszélgetés során felidéztük a mögöttünk hagyott szezont, válaszokat kerestünk arra, miért nem lett bajnok a vasadi együttes, valamint az is kiderült, az aktív játék befejeztével láthatjuk-e még a gólvágót a kispadon.

– A bajnokságban a Vasad csapatával a harmadik, a góllövőlistán 27 találattal az első helyen végzett. Elégedett az idei szezonnal?

– Az a típusú ember vagyok, aki soha, semmivel sem elégedett – vallotta be őszintén a 38 éves Füle Balázs –, az igazat megvallva viszont erőn felül teljesítettünk, a bronzérem szép eredmény a csapattól, így összességében boldogan gondolok vissza a mögöttünk hagyott bajnokságra. Ami a gólkirályi címet illeti, természetesen annak is örülök, bár a társaim és az edzőm nélkül valószínűleg csak a középmezőnyben végeztem volna, mert a csapattársak szolgáltak ki a jobbnál jobb labdákkal, Bódi József pedig rám bízta a 11-esek elvégzését, úgyhogy közös a siker.

– Számon tartja a találatokat?

– Minden gólomnak nagyon örülök és szerencsére annyit sikerült már rúgnom hosszú pályafutásom során, hogy konkrétan mindegyiket nem tudnám felidézni. Vannak persze kedvencek, illetve olyanok, amelyek a fontosságuk miatt az élre kívánkoznak, de a lényeg egyébként is a csapat sikere, mit sem ér, ha háromszor, vagy négyszer eredményes vagyok, miközben az együttes, amelyben játszom, vereséget szenved.

– Mi a legszebb emléke az idei szezonról?

– Talán mert friss élmény, de hirtelen most az utolsó bajnokink, az Albertirsa elleni mérkőzés jut az eszembe. Igaz, hogy az ’Irsa számára már nem volt tétje a találkozónak, nekünk azonban a harmadik helyünk múlt a meccsen, ezért mindenki minden tőle telhetőt megtett a három pontért, amelyet szerencsére sikerült megszereznünk. Aztán az itthoni, Dunavarsány elleni rangadóra is szívesen gondolok vissza, mint ahogyan minden ahhoz hasonló derbi szép emlék, az ilyen összecsapásokért éri meg ugyanis futballozni.

– És melyik a legfájóbb emlék?

– Sajnos ilyen is van, méghozzá a Táborfalva elleni, idegenbeli találkozó. Egy rendkívül izgalmas mérkőzésen szenvedtünk végül 5–4-es vereséget, hat-hét meghatározó emberünk hiányzott és majdnem így is sikerült a bravúr. Abban a fordulóban ráadásul az Albertirsa is kikapott, így egy esetleges győzelemmel felzárkózhattunk volna hozzájuk. Az volt a fordulópont, mi ott szálltunk el a bajnoki címért vívott harcban. És most nyilván egy kicsit hazabeszélek, de véleményem szerint a legjobb csapat a bajnokságban mi voltunk, ám a rengeteg hiányzót egyszerűen nem tudtuk pótolni, az előttünk végzett két csapatnak sokkal hosszabb volt a kispadja, amely döntőnek bizonyult.

– Első számú csatártársa, Papp János, aki ősszel termelte a gólokat, tavasszal csupán néhány találkozón lépett pályára. Talán meg sem kéne kérdeznem, hogy ő például mennyire hiányzott ön mellől.

– Gyermekkorunk óta barátok vagyunk, minden gondolatát és mozdulatát ismerjük egymásnak, azt hiszem, ennél többet aligha kell mondanom. Bármely’ csapat megérezte volna egy olyan húzóember hiányát, mint ő, de kapott egy munkaajánlatot Németországból és azonnal kellett döntenie. Mivel ebben az osztályban senkinek sem a futball jelenti az első számú megélhetést, egyértelmű volt, hogy elvállalta. Sajnos nem tudtuk megoldani a pótlását.

– A csapat edzője, Bódi József többször csalódottan nyilatkozta, hogy az együttes nem igazán motivált, már ami az edzéslátogatottságot illeti. Hallgattassék meg a másik fél is.

– Sajnos nem tudom megcáfolni, valóban kevesen jártak a tréningekre, de hogy miért, arról fogalmam sincs... Én amikor csak tudtam, részt vettem a gyakorlásokon, a többiek nevében pedig nem tudok nyilatkozni. Voltak, akik munkahelyi elfoglaltság, mások magánéleti dolgok, a fiatalok pedig a tanulás miatt maradtak távol, de én azt mondom, az ember arra szakít időt, amire szeretne, csupán akarat kérdése az egész. Mindenkinek magának kell tükörbe néznie és levonni a tanulságokat...

– Korábbi csapata, az Albertirsa idén felért a csúcsra. Nem fordult meg a fejében, ha esetleg tavaly marad az együttesnél, most ön is a régi társakkal ünnepelhetett volna?

– Sajnos akkoriban másak voltak a lehetőségek. Azóta a vezetőség is kicserélődött, egy fiatal, motivált társaság van ’Irsán, biztos anyagi háttér jellemzi a klubot, egészen más így futballozni. Rengeteg barátot hagytam ott, a szurkolókkal is jó viszonyt ápoltam, így savanyú volt a szőlő, keserű volt a szám íze. Rosszmájúan megjegyezhetném, hogy a 2–0-s sikerünkkel legalább egy picit sikerült belerondítanunk az örömükbe, de természetesen gratulálok nekik, megérdemelten nyerték meg az idei kiírást.

– Ha már az idei szezont említi, összességében milyen véleménnyel van a Pest megyei II. osztály, C-csoportjának ez évi küzdelmeiről?

– Egyértelműen jobb és színvonalasabb volt, mint a tavalyi, az előző szezonban ugyanis a Dabas-Gyón abszolút kiemelkedett a mezőnyből. Most legalább 5-6 együttes bele tudott szólni a dobogós helyezésekért vívott harcba, amely a játékosoknak és a szurkolóknak is izgalmasabb mérkőzéseket jelentett. A következő évad pedig az összevonások és feltöltések miatt még ennél is szórakoztatóbb lehet.

– Mindenféle bántás és rosszindulat nélkül kell megjegyeznem, hogy immáron a 38. életévét is betöltötte. Meddig tervezi még az aktív játékot?

–Én már csak félszezonokban gondolkozom, de amíg ilyen jó edzőm lesz, aki nem a kor, hanem a teljesítmény alapján állítja össze a csapatot, addig nem adom fel. A viccet félretéve, természetesen amíg az együttesem számít rám és én is úgy érzem, hogy hasznára vagyok a társaságnak, szeretnék játszani. A sérülések hála Istennek egész pályafutásom során elkerültek, s bár nagyon bízom benne, hogy a jövőben sem lesz ez másként, ebben a korban azért már óvatosnak kell lenni.

– Ha majd úgy dönt, hogy szögre akasztja azt a bizonyost, az edzősködés és a szakmai munka mennyire vonzza?

– Engem mindig is a játék vonzott, nem tudom magam elképzelni egy csapat edzőjeként, így valószínűleg ha felhagyok a futballal, akkor végérvényesen elköszönök ettől a sportágtól. Éppen ezért szeretném addig kiélvezni minden egyes pillanatát, ameddig csak tudom és bírom erővel.

Antalics Ádám